Reggel Rettenetes Rém dalolásra ébredtem. Hiába szoktam meg a hajnali kelést, lefárasztottak annyira tegnap, hogy ne tudjak magamtól feléledni, csak ha úgy ébresztenek. Fáradtam nyújtóztam egyet, mire a csontjaim ezernyit roppantak, olyan szinten, hogy akár Csonttörőhívónak is lehetett volna használni az összegömbölyödéstől elgémberedett testemet. Lemásztam az ágyról kaja után kutatni, de nem hogy halat, egy árva lelket nem találtam a kicsi, ám otthonos lakásban. Mivel sikeresen ellestem, így meg is tanultam hogyan működik az a fém izé az ajtóban, így gond nélkül nyomtam le az egyik mancsommal azt. Ahogy kiléptem, elég meghökkentő látvány fogadott: komplett sárkány és gazdájukból álló hadsereg állt az ajtóban, aki csak a jelre várt, hogy induljunk kis családom megkeresésére. A tömegen átverekedve magát Hablaty és Fogatlan üdvözölt, de a barna igencsak vigyorgott, valószínűleg a meglepettségtől hatalmasra tágult szemeim miatt. Természetesem az álom azonnal kiment a szememből. Párat pislogtam, amíg felfogtam az eseményeket, majd előszedtem a bennem szunnyadozó falkavezért, kihúztam magam, igazi alfahímnek a falkája védelmezőjének éreztem magam, aki épp vadászati portyára készül indulni. A fejemmel intettem III. Haddock fordító uraságnak, hogy legyen szíves működésbe lépni, amíg az idelábatlankodott, én nagyjából összeszedtem magamat. Én mindenféle morgásokat adtam ki, néha alig észrevehető mozdulatokkal kommunikáltam a többi hüllővel. Igyekeztem minél tagoltabban közölni a mondanivalómat, hiszen a falu vezére sem tud tökéletesen sárkányul, így néha találgatott csak az egyes hangoknál, mozdulatoknál. Bezzeg nekünk sárkányoknak azonnal tudni kell mit akarnak a gazdáink! Pff..... no mindegy is. Igazából itt még semmi izgalmas nem történt, megbeszéltük, hogy ki merre fog menni, a találkozóhelyeket, hiszen ők nem is tudtak a varázskapuról, ami segítségével idejutottam, semmit nem tudnak az ottani világról. Szerencsémre a sárkányok a legtöbb útvonalat megjegyzik legalább a szagnyomok alapján, amin mentek, így könnyűszerrel indultam meg a hatalmas tömeg élén. A sárkánylovasok (Miért lovas? Miért lovagolják a sárkányokat? Miért nem sárkányogolják őket? Soha nem fogom megérteni...) már jószágaik hátán ültek, hiszen némelyik fenevad akkora volt, hogy könnyűszerrel kilapította volna még a termetesebb vikingeket is.. bár melyik viking nem az Hablatyon kívül? Mindegy, megint elkalandoztam, miért nem szóltok rám? NASSZÓÓVAL egy kis szerencsétlenkedés után végre valahára elérkeztünk a varázs erejű barlanghoz, ahova kissé félve követtek a többiek. Én azonban már ismertem az érzést, tudtam, hogy nem fog semmi rossz történni (legalábbis sejtettem), így sikeresen leheltem egy kis bátorságot a népbe, így lassan mindenkit elnyelt a spirállal körülvett egyébként láthatatlan alagút. Most hagytam egy kis időt magamnak, hogy megfigyeljem a szédítő sávokat. A kék különböző árnyalataiban pompázó kis pontok alkották őket, azt hiszem a Tejúthoz lehetne leginkább hasonlítani a helyet. Mindenfelé fokozatosan sötétülő üresség vett körül minket, így az alagút gyönyörűen világított, álmosítóan hipnotizálva. Néhányan igyekeztek a folyamatosan körülöttünk forgó sávokon maradva, félve attól, hogy lezuhannak az örökkévalóságig tartó ürességbe. Mély levegőt szívtam be az orrlyukaimon, majd a fejemmel intettem, hogy kövessenek. Így indultunk meg a folyosón.
A mostani utazás sokkal tovább tartott mint legutóbb, vagy 10 percen keresztül folyamatosan sétáltunk, mire megkönnyebbülésemre megláttuk a "másik világ" bejáratát. Gyorsítottam a tempón, persze nem sokkal, hiszen nem csak gyors Siklósárkányok vagy Szörnyennagyok tartoztak a csapatba, láttam Gronkelt, sőt, Forróböffcsit is. Nem szeretném leszólni ezeket sárkányokat sem, mindenkinek megvannak a maga előnyei, de valljuk be, nem versenysárkánynak készültek. Mindenesetre örültem, hogy ekkora tömeg gyűlt össze, úgyhogy panaszra nincs okom. Mikor kiléptünk a végtelenül hosszúnak tűnő varázslatos járatból, minden sárkány egyből elkezdett szimatolni. Még utoljára átbeszéltük a találkozópontokat, illetve hogy pontosan miket, milyen színű siklókat keresünk, majd szétváltunk, egyesek csapatban keresték egykori megmentőim, mások pedig külön-külön kémlelték a talajt vagy az eget. Én nekiálltam reménykedve szimatolni, de csak a segítő barátok illatait éreztem, illetve a különböző növényekét. Alaposan körülnéztem a kis tisztáson, amit félig-meddig a Hibbantiak tágítottak ki (Te idefigyelj, ez egy ártatlan történet, ne gondoljál már egyből rosszra!! Ha netalán tán tévedtem volna, elnézést kérek tőled, kedves olvasó), majd eltűntem a sötét rengetegben a fák között.
Egészen estig keresgéltünk, persze nyomtalanul. Én felfedeztem egy nagyobb barlangot az átjárótól nem messze, így gondoltam, hogy ott meg tudunk szállni. Épp indultam volna vissza a kapuhoz, hiszen ott gyülekeztünk, mikor egy viking ordítását lehetett hallani:
-AZT HISZEM TALÁLTUNK VALAMIT!!!
Felcsillant a szemem, őrült módjára cikáztam a sötétben a fák között egyenesen a hang felé. Mikor megláttam a levegőben lebegő Nyögdöcöt (Köszi Vera :3 XDD) még nagyobb sebességre kapcsoltam.
Mire odaértem már nem egy sárkány állt ott, lehajtott fejjel. Hiába nőttem rengeteget mióta Hibbantra kerültem, még így is jóval kisebb voltam a többi sárkánynál, így egyáltalán nem láttam amit találtak. Sikeren átbújtam az egyik Suttogó halál szárnya alatt (wow, vajon hogyan fogták be?) és megláttam... Amit soha nem akartam...
